Bozóthegyi Kiadó

„Michaux nem csupán költő, de festő is. Ugyanolyan remekül képes ösztönösen megéreztetni velünk a természetes dolgok idegenségét, mint az idegen dolgok természetességét.”

                                              André Gide

Henri Michaux (1899-1984)

Kiváló költő és festő, aki a kábítószerektől a keleti meditációig mindent felhasznált a belső emberi megismerés valamennyi oldalának feltáráshoz – az élet mulandósága felett érzett fájdalomtól egészen a szellemi felsőbbrendűség örömmámoráig.

Életrajz

Henri Michaux 1899. május 24-én született egy belgiumi kisvárosban, Namurben, Octave Michaux kereskedő és felesége, Jeanne Blanke második gyermekeként. A család két évvel később Brüsszelbe költözött. Henri-t egy vidéki bentlakásos iskolába íratták. Elszigeteltnek érezte magát a többi diáktól, nem érdekelték a gyerekkor szokásos játékai. Undorodott az ételtől, szégyenérzete pedig egyre nőtt, ami még inkább visszahúzódóvá tette a bentlakásos iskolában töltött nehéz évek alatt.
1910-ben tért vissza Brüsszelbe, ahol egy jezsuita gimnázium tanulója lett. Latinul tanult, s érdeklődni kezdett a keresztény misztika iránt. Serdülőkora elején Michaux a nyelvben, a művészetben és a vallásban talált vigasztalást elidegenedésének nem múló érzésére, számára ezek kínáltak lehetőséget, hogy túllépjen a hétköznapi lét gyötrelmein. Versírással először a gimnáziumban próbálkozott, de abbéli félelmében, hogy a nyelv eltorzítja a gondolatot és meggátolja őt az átélt élmények lényegének megragadásában, hamar felhagyott vele. Ellenben élvezte a paródiát, és néhány barátjával iskolai bohózatokban vett részt. Emellett szenvedélyesen érdekelte a kínai írásbeliség és a rovarok tanulmányozása is. Egyetemi tanulmányait Belgium német megszállása miatt két éves késéssel tudta csak megkezdeni. Ebben a két évben falta a könyveket, a szentek életétől az avantgárd költőkig mindent és mindenkit elolvasott. Lelkészi pályára készült, de apja kívánságára végül orvosi tanulmányokba kezdett. 1919-ben lett az Université Libre de Bruxelles hallgatója, ám hamar beleunt orvosi tanulmányaiba, egy év után otthagyta az egyetemet és 1920-ban matróznak szegődött egy kereskedelmi hajóra.

Észak- és Dél-Amerika számos kikötőjében megfordult. Hajóját 1921-ben hagyta ott, napokkal előtte, hogy az végzetes szerencsétlenséget szenvedett. Belgiumba visszatérve le kellett töltenie egyéves, kötelező katonai szolgálatát, de szívbetegsége miatt korábban leszerelt. 1922-ben a katonai kórházban lábadozva fedezte fel Lautréamont műveit. Ez adott végül szikrát saját versei megírásához.

Hogy írhasson, nyomorúságos munkákat vállalt, de önmagát teljes kudarcnak tartotta. Nehezen talált rá költői stílusára, ezért abbéli félelmében, hogy saját nevével a silányság bélyegét sütné verseire, számos kísérletét álnéven jelentette meg. Michaux időről-időre azért kapott bátorítást költői próbálkozásaihoz, első verse 1922-ben Franz Hellen irodalmi lapjában, a Le Disque Vert-ben jelent meg. Hellen lett Michaux egyik első pártfogója. Nem sokkal később maga mellé vette Michaux-t segédszerkesztőnek, aki magát a lapot és az ide író szerzők versantológiáit szerkesztette.

Michaux 1924-ben elhagyta Belgiumot, és Párizsba ment, ahol Simon Kra kiadójához szegődött kifutófiúnak. Itt találkozott Jules Supervielle-lel, aki felfogadta személyi titkárának. Hamar megismerkedett a párizsi irodalmi élet résztvevőivel, így Jean Paulhannal, aki ugyancsak bátorította az írásra.

Ez idő tájt fedezte fel magának a festészetet – a művészet korábban általa nem kedvelt formáját – Paul Klee, Max Ernst és Giorgo de Chirico fantáziadús művein keresztül. Ez a felfedezés hasonlatos volt számára Lautréamont felfedezéséhez: új világot tárt ki előtte, és arra ösztökélte, hogy maga is megpróbálkozzon a festéssel, megszabadulva attól az érzéstől, hogy reprodukálnia kell a „szörnyű valóságot”.

1927-ben Michaux megállapodást kötött a Gallimard Kiadóval első könyvének, korábban megjelent válogatott írásainak megjelentetésére Qui je fus (Aki voltam) címmel. Michaux később megtagadta a művet és megtiltotta, hogy életében újra kiadják.
Még ugyanebben az évben költőtársával, Alfredo Gangotenával Dél-Amerikába utazott. Utazásuk több mint egy évig tartott, és alapjául szolgált Michaux következő könyve, egy költői ellen-útinapló, az 1929-ben megjelent Ecuador megírásának.

1932-ben Ázsiában tett utazása során találta meg azt a fajta szabadságot, amit keresett. Nyolc hónapig tartó útja során keresztülutazott Indián, Nepálon, Ceylonon, Kínán, Japánon és Indonézián, minden országban feljegyezve benyomásait az emberekről és a kultúráról. E feljegyzések 1933-ben láttak napvilágot Un Barbare en Asie (Egy barbár Ázsiában) címmel.

Michaux 1935-ben megjelent La nuit remue (Fészkelődik az éj) című kötetével kezdte el kialakítani érett stílusát, amit a borzalmak, a kegyetlenség és a humor különös egyvelege, a testi működésekben való elmélyedés, az emberi tudat működésének intenzív, belső elemzése jellemez, egészen a külső valóság teljes kizárásáig.
A harmicas évek közepén újabb utazásokat tett, ellátogatott Spanyolországba, a Kanári szigetekre és Portugáliába.

1935-ben találkozott az akkor még férjnél lévő Marie-Louise Ferdière-rel, későbbi feleségével.

Michaux 1936-ban Dél-Amerikába utazott, hogy részt vegyen a PEN Kongresszuson Buenos Aires-ben. Itt kötött barátságot Jorge Luis Borges-szel, aki megismertette műveit Dél-Amerikával.
Még ebben az évben írni kezdett az Hermes-be, egy jelentős, misztikával és költészettel foglalkozó párizsi lapba, aminek két évvel később szerkesztője is lett.

Az 1930-as évek második felében Michaux egyre inkább a festészet felé fordult, bár írásainak növekvő sikere volt az olvasók körében.

Első széles körben aratott irodalmi sikerét az 1938-ban megjelent agyafúrt, abszurd humorú írás, a Plume (Toll) hozta meg.

Első önálló kiállítására 1937-ben került sor a Galerie Pierre-ben, Párizsban.

Michaux képzőművészet iránti érdeklődése 1939-ben megjelent Peintures (Festmények) című munkájában is tetten érhető volt, amelyben verseit saját, absztrakt illusztrációival közölte.

Mint belga állampolgár a német megszállás idején – utazni nem tudván – párizsi otthonában húzta meg magát, s folyamatosan dolgozott írásain és festményein.

1941-ben a neves író, André Gide megjelentette Découvrons Henri Michaux (Fedezzük fel Henri Michaux-t!) című munkáját, miután a nácik korábban betiltottak egy Gide által szervezett, Michaux-val foglalkozó konferenciát. A könyv nagy figyelmet irányított Michaux-ra, ami ugyan fontos mérföldkő volt irodalmi pályája felívelésében, mégis elbátortalanította a világtól elvonuló művészt.

A megszállás évei alatt Michaux és az immár elvált Marie-Louise kapcsolata elmélyült, s 1943-ban összeházasodtak. A háború végéhez közeledvén a szigorú élelmiszerkorlátozások következtében Marie-Louise-nál tüdőbajt diagnosztizáltak, ami hosszú időre betegágyba kényszerítette őt.

Michaux, valószínűleg kibontakozó ismertsége kapcsán, 1944-ben közreadta korábbi munkáinak válogatott kötetét L'Espace du dedans (A belső tér) címmel.

Újabb csapás érte, amikor bátyja, Marcel 1944-ben meghalt.

A rákövetkező évben jelentette meg Épreuves, exorcismes (Megpróbáltatások, ördögűzések) című könyvét, a háború idején átélt élmények elvont, allegorikus megidézését.

Michaux ismertsége jelentősen megnőtt, amikor írásait 1945-ben beválogatták a Poètes d’aujourd’hui (Napjaink költői) sorozatba. Bár örömmel töltötte el, hogy immár a szélesebb olvasóközönség is megismerheti munkáit, fenn kívánta tartani anonimitását, ezért nem engedte, hogy arcképe a könyvben megjelenjen (ő volt az egyetlen, aki élhetett ezzel a kiváltsággal).
A könyv szerkesztője, René Bertelé később Michaux segítőtársa lett könyvei szerkesztésében és művészeti bemutatói szervezésében.

A következő években Michaux folyamatosan írt és festett, miközben idejét felesége mellett pireneusokbeli, illetve egyiptomi szanatóriumokban töltötte.

1948-ban, egy évvel felépülése után, Marie-Louise egy baleset következtében (ruhája véletlenül lángra kapott) súlyos égési sérüléseket szenvedett és egy hónappal később meghalt. Michaux-t teljesen letaglózta a megrázkódtatás. Vad dühvel az alkotásba menekült. 1948-ban jelentette meg Nous deux encore (Még mi ketten) című munkáját feleségével való kapcsolatáról és halálának következményeiről.

Még ugyanebben az évben jelent meg Ailleurs (Máshol) című könyve, korábban kiadott képzeletbeli úti beszámolóinak gyűjteményes kötete. E három rendhagyó úti beszámoló Jonathan Swift Gulliverének utazásait juttatja az olvasó eszébe, fantáziaviláguk, képeik Hieronymus Bosch-t, Francisco de Goyát, olykor Franz Kafkát idézik. Michaux lényei, a képzeletbeli országok lakói sokkal valósabbnak tűnnek az embereknél, viszonyaik kíméletlenül emberiek, erőszak és viszálykodás jellemzi őket.

1949-ben újabb írása jelent meg saját illusztrációival. A La vie dans les plis (Élet a hajlatokban) a Meidosem-ekről szól, olyan képzeletbeli, rostszerű lényekről, akik „minden összefüggésüket elveszítették”.

Ahogy a vizuális kifejezőerő szabadsága magával ragadta, Michaux egyre többet festett, és egyre kevesebbet írt.

Első retrospektív kiállítására 1951-ben került sor a Rive Gauche galériában, Párizsban.

Michaux 1955-ben vette fel a francia állampolgárságot, s ez idő tájt kezdett kísérletezni különböző tudatmódosító szerekkel, elsősorban meszkalinnal, hogy ezen az úton is feltárja az emberi tudat mechanizmusait. Ahelyett, hogy egy „művileg alkotott paradicsomba” menekült volna, tudományos megfigyeléseket végzett és feljegyzéseket készített a közvetlenül megtapasztalt, kémiailag előidézett szorongásról és az elragadtatásról.
Tíz éven át tartó kísérletei végén arra a következtetésre jutott, hogy a kábítószerek megbízhatatlanok, s hogy neki magának nincs „érzéke a függőséghez”. Kísérleteihez kapcsolódó főbb művei: Paix dans les brisements (Béke a törésekben), L'Infini turbulent (A duhaj végtelen), Les Grandes Épreuves de l'esprit et les innombrables petites (A lélek nagy megpróbáltatásai és a számtalan kicsi). Michaux az ellenkultúra kisebb hírességének számított, amikor a hatvanas években a beat-ek felfedezték ezeket a kábítószerek hatására írt munkákat.

1961-ben találkozott Micheline Phankimmal, aki élete végéig társa, majd halála után irodalmi és festői hagyatékának rendezője lett.

1963-ban Michaux kábítószeres kísérletek ihlette könyvei alapján, a Sandoz Laboratórium megbízására Eric Duvivier rendező Michaux közreműködésével elkészítette az Images du monde visionnaire (A képzelt világ képei) című tudományos filmet. A film a meszkalin és a hasis által kiváltott képzetek bravúros megfilmesítése, betekintést enged a hallucinogén anyagok által életre hívott belső világba. Orvosi, gyógyszerészi körben rendezett első vetítésén igencsak zavarba ejtette a felkészületlen közönséget.
A forgatókönyvet és a bevezető szöveget Michaux maga írta és mondja el, ő készítette a maketteket és válogatta össze a filmben megjelenő képi világ anyagait is.

Az 1960-as és 70-es években Michaux rendszeresen állította ki festményeit a világ minden táján.

Nem kedvelte az irodalmi díjakat. Azt vallotta, munkái sokkal inkább személye belső vizsgálatából nőttek ki, semmint hogy művészi értékkel bírnának. 1965-ben visszautasította az Irodalmi Nagydíjat, 1982-ben pedig a Fertinelli-díjat.

A hatvanas-hetvenes években világszerte úgy ismerték, mint az egyik legkiválóbb francia írót, ami részben a szürrealisták, az újhullámosok és az amerikai beat-ek körébe tartozó csodálóinak volt köszönhető.

Az 1970-es években Michaux az álmairól írt és aforizmákat költött – ez egyik kedvelt irodalmi megnyilvánulása volt. Ekkor jelent meg Poteaux d’angle (Tartóoszlopok) című műve is. Aforizmái nem hagyományos bölcselkedések – gnómikus, didaktikus paradoxonjai olykor erősítik, olykor kioltják egymást.
Emellett foglalkozott még az elmebetegek művészeti munkásságával, amiről kritikai írásokban elmélkedett, és mélyen elmerült a keleti misztika világában.

Amikor a hetvenes évek elején eltörött a jobb keze, újra kellett értelmeznie saját testét és magát az életet is. Ezt az élményét Bras cassé (Eltört kéz) című munkájában fogalmazta meg.

1972-ben, a művészeti kiadványokkal foglalkozó svájci Albert Skira felkérésére írta meg Emergences-Résurgences (Megnyilatkozások – Új Kitárulkozások) című művét, melyben festővé válásának folyamatáról vall. A könyv a Les sentiers de la création (Az alkotás ösvényei) sorozatban jelent meg olyan kortársak hasonló művészi önvallomásai sorában, mint például Jean Dubuffet, Pablo Picasso, Eugène Ionesco, Francis Ponge, Jacques Prévert, Joan Miro és Gaëtan Picon. Ez a könyv Henri Michaux legteljesebb, rajzaival és festményeivel gazdagon illusztrált művészi önarcképe.

1978-ban a Georges Pompidou Központban található Modern Művészetek Múzeuma retrospektív kiállítást rendezett Michaux műveiből, majd a kiállítás anyagát bemutatták New Yorkban is a Guggenheim Múzeumban. Ez nemzetközi elismertséget hozott számára.

Henri Michaux 1984. október 19-én halt meg Párizsban.

Halála után Brüsszel Ixelles kerületében teret, Párizs 13. kerületében utcát neveztek el róla.

Henri Michaux utca, Párizs