Bozóthegyi Kiadó

MICHAUX

A KIMERÍTÉS SZENVEDÉLYE

Úgy tizenöt éve Michaux rendszeresen elvitt a Grand Palais-ba, ahol mindenféle tudományos jellegű filmet vetítettek, némelyek érdekesek, mások technikaiak, megfejthetetlenek voltak. Igazság szerint nem annyira a vetítések izgattak, inkább az érdek vezérelt. Korábban nem értettem, mi az ilyen makacs figyelem mozgatórugója. Egyre csak azon gondolkodtam, hogy jutott el odáig ez a szenvedélyes, befelé fordult, örökös áhítatban vagy tomboló lelkesedésben izzó lélek, hogy csökönyösen ragaszkodjon ilyen aprólékos, ilyen botrányosan személytelen bizonyításokhoz. Csak jóval később, drogvizsgálódásain eltűnődve értettem meg, milyen végtelen tárgyilagosságig és pontosságig ért el. Kételkedéseinek egészen a legjelentéktelenebb, a szinte észrevehetetlen eltérés fetisizálásáig kellett őt vezetnie, lelkében éppúgy, mint szavaiban, mohó állhatatossággal újra- és újrakezdve. Az eszelősségig fokozott elmélyedésben láttam eljárásának titkát. A L'lnfíni turbulent-ban (Duhaj végtelen, 1957) „fehértől átjárt”-nak mondja magát, akiben minden fehér, „még a tétovázás is fehér”, s a „borzongás” éppúgy. Ez után már nincs fehér, kimerítette, megölte. Mélységes lidércnyomása kegyetlenné teszi: látszatot látszat után számol fel, kíméletlenül, elmerülve bennük teljesen kiírtja azokat, éppen mélyüket hajszolva, mélyüket... a nem létezőt, tökéletes jelentéktelenségüket. Egy angol kritikus ezeket a mélység-feltárásokat „rémisztőnek” találta. Én ellenkezőleg, pozitívnak és felemelőnek tartom őket, megsemmisítő és lehengerlő türelmetlenségükben; a felfedezést és a megismerést értem ez alatt, az igazság lévén csak az aknamunka befejezése, jóllehet; magát a „született fáradtak” közé sorolja, öröktől fogva csak menekült az önámítás elől, hogy mélyen behatoljon, hogy kutasson. Igaz, semmi nem fáraszt annyira, mint a világosság a kegyelem-nélküli-látás felé törekvés. Egyszer egy ismert kortárssal kapcsolatban, akit a Történelemnek hívott közös rákfene megtévesztett, leleplező kifejezést használt: „szellemi vakság”. Ő ezzel szemben olyasvalaki, aki a magába és maga köré látás parancsát kihasználta, hogy ne csak egy gondolat mélyére hatoljon (ami könnyebb, mint hinnénk), hanem a legcsekélyebb gyakorlati ismeret vagy benyomás mélyébe: nem vetette-e vizsgálat alá minden egyes érzését, ami lehetett: lelki gyötrelem, ujjongás, hódítani akarás? A megragadásnak e szenvedélye, a kimerítő öntudatosulás olyan elhatározáshoz vezet, amit szüntelen egy lénye legrejtettebb zónáiban pusztító behatolásért hoz.

E tényből kiindulva kell szemügyre venni álmaival szembeni lázadását és a megérzett szükségszerűséget, hogy a pszichoanalízis hegemóniája ellenére azokat lekicsinyelje, leleplezze, nevetségessé tegye. Csalatkozva bennük, örömét leli büntetésükben és ürességük kikiáltásában. De dühének valódi oka tán kevésbé jelentéktelenségük volt, mint inkább tőle való tökéletes függetlenségük, a kiváltság, hogy cenzúrája alól mentesülnek, elrejtőznek, belőle gúnyt űzve, középszerűségükkel megalázva őt. Középszerűek, igen, de önállóak, uralkodóak A tudat, az öntudatosulás – mint követelés és mint igény – nevében, valamint sértett büszkeségből kifogásolta és rágalmazta az álmait, vádat emelt ellenük, a kor lelkesültségeivel szembeni valós kihívásként. A tudattalan teljesítményeit lebecsülve a több mint fél évszázada divatos legértékesebb tévedéstől szabadult meg.
Minden lélek-vadság ragályos; az övé még inkább, mint másoké. Sosem csügged el, aki vele beszélget. Mindezek után lényegtelen, hogy az ember kitartóan látogatja-e vagy csak olykor-olykor, attól a pillanattól kezdve, hogy megpróbáljuk elképzelni, mit tenne, miként reagálna a lényegi alaphelyzetekben: mindenütt jelenvaló remete, mindig ott van..., örökre elválaszthatatlan attól, ami a létezésben számít. Ez a táv-intimitás csak egy pártatlanságot kísértő valakinél lehetséges, egy mindenre nyitott befelé forduló, egy mindenről (még az aktualitásról is) beszélni hajlamos embernél. Nézetei a nemzetközi helyzetről, politikai meglátásai figyelemre méltóan helytállók és sokszor prófétikusak. Ilyen pontosan észlelni a külvilágot, ugyanakkor eljutni odáig, hogy a tébolyt belülről félje, hogy annak bonyolult formáit végigjárja, úgyszólván kisajátítsa, ezt az oly lenyűgöző és irigylésre méltó szabálytalanságot magáért valónak fogadhatjuk el, anélkül, hogy érteni akarnánk. Mégis megpróbálok rávilágítani. Nincs kellemesebb, legalábbis számomra, mint Michaux-val a betegségekről beszélni. Azt mondhatjuk, előre megérezte, rettegte, várta és kerülte azokat: könyveinek bármelyike tünetek, előre látott veszélyek és részben időszerűvé lett, kigondolt, majd újragondolt nyomorúságok felvonultatása. Érzékenysége az egyensúlyhiány különböző módozatai iránt rendkívüli. De a politika, hitvány prométheuszi kísértés, mi más, ha ugyan nem valami állandó, végleg elkeserítő egyensúlyhiány, egy megalomániás majom par excellence átka? A legkevésbé semleges, legkevésbé közömbös lélek, akit ismerek, nem tudott nem érdeklődni iránta, mindezt csak azért, hogy próbára tegye eszességét vagy undorát. Az írók általában, amint az eseményeket magyarázzák, nevetséges naivságról tesznek tanúbizonyságot. Felesleges, úgy tűnik, kivételt tennem. Egyetlen alkalommal véltem Michaux-t tetten érni, nem gyermekességen (erre fiziológiailag alkalmatlan), hanem „jó érzéseken”, bizakodáson, elhagyatottságon, valamin, amit szavakba foglaltam, s amit hasznosnak vélek itt megismételni:
„Csodáltam kihívó tisztánlátásáért, tagadásaiért és iszonyaiért, valamennyi undoráért. Azon az éjszakán, az utcácskában, ahol órák óta beszélgettünk, azt mondta nekem, egy cseppnyi teljesen váratlan megindultsággal, hogy az ember eltűnésének gondolata neki valami...
Erre otthagytam, teljesen meggyőződve arról, hogy sosem bocsátanám meg neki ezt a szánalmat és ezt a gyengeséget."

Ha egy dátumozatlan füzetből kiemelném ezt a naiv jegyzetet, azért tenném, hogy láttassam, annak idején Michaux-nak mindenekelőtt az éles, nagyon ideges, „kegyetlen” részét néztem, kitöréseit, vigyorait, a megnyúzott ember humorát, görcsbefogant és úriember küldetését. Az igazat megvallva, nekem másodlagosnak tűnt, hogy költő. Egy nap, emlékszem, elárulta nekem, tudni szeretné, az-e. Költő, ez egészen bizonyos, de el lehet képzelni, hogy tudott volna nem az lenni.
Hogy az volt, akkor vált teljesen bizonyossá számomra, mikor megtudtam, fiatalon azt tervezve, hogy belép az egyházi rendbe, falta a misztikusokat. És bizton állíthatom, ha nem lett volna ő is egy közülük, soha nem vetette volna bele magát ilyen makacsul és módszeresen a végletes állapotok üldözésébe. Végletesek az abszolútumon innen. Kábítószerről szóló munkái a misztikummal való párbeszédből erednek, kezdettől fogva elfojtott és kontár misztikus volt ő, aki a megtorlást várta. Ha összegyűjtenénk minden révületet tárgyaló fejezetet és kihagynánk a meszkalinra vagy bármely más hallucinogénre vonatkozó utalást, nem azt éreznénk-e, hogy tisztán vallási tapasztalásokkal állunk szemben, belső sugallatot követőkkel, nem pedig kiváltottakkal, amelyek érdemesek lennének arra, hogy a kivételes pillanatok és a villanó eltévelyedések breviáriumában szerepeljenek? A misztikusok nem törekszenek Isten súlyától összerogyni, inkább meghaladni őt, nem tudni, mily messzeségtől, a végső elhatározás gyönyörétől vonzva, amit mindazoknál fellelünk, akiket az önkívület megpróbáltatásokkal sújtott és elborított. Michaux „belső viharaival”, felfoghatatlant ostromló akaratával csatlakozik a misztikusokhoz, kikényszerítve az érthetetlent, kinyilvánítva azt, azon is túl menve, megállás nélkül, a veszély elől soha nem hátrálva. Sem szerencséje, sem balszerencséje nem lévén, hogy az abszolútumba befészkelődhessen, mélységekből teremti magát, újra meg újra idézi azokat, beléjük hatol és leírja őket. Ezek a mélységek, felróhatnánk, csak állapotok. Kétségkívül. De minden egy állapot, és nem több annál, számunkra, akik a pszichológiának ajánlottuk magunkat, mióta már nincs jogunk elveszni a legfőbb lényben. Valódi misztikum, és mégis megvalósítatlan misztikum. Mi annyira értjük, amennyire ő az egészet művé formálta, akképp, hogy a végére ne érjen, hogy iróniáját őrizze akár a végletekig, ahová kutatásai vezették. Mikor néhány határtapasztalatot szerzett, eljut a „tisztátalan abszolútumig”, meginog, már nem tudja, hol van; soha nem mulasztja el, hogy egy bizalmas vagy képtelen fordulattal ne élne, hogy megmutassa, ő még önmaga, hogy emlékszik, hogy kísérletezik, s hogy soha nem fog teljesen azonosulni kutatása egyetlen pillanatával sem. Megannyi egyidejű szélsőségben párhuzamosodik Angle de Foligno rajongó szóáradata és Swift maró gúnyolódása.

Csodálatos, hogy egy ember, aki ennyire a széttöredezettségre teremtődött, az éveket úgy halmozta, hogy megőrizte frissességét. „Sétáltatom az öreget..., hátráló, gyalázatos testét, amihez annyira ragaszkodik, egyetlen közös testünk” – írja 1962-ben, a Vents et Poussieres-ben (Szelek és por, 1962). Mindig ez a távolság tudat és érzet között, mindig felülmúlni, ami ő és amit ő tud. Ekként sikerült neki – metafizikai izgalmaiban, egészen rövidéltű megbolydulásaiban, a megismerés lidérce által – önmagán kívül maradni. Mialatt bennünket ellentmondásaink és összeférhetetlenségeink sokáig elnyomnak és megbénítanak, neki sikerült övéit hatalmába kerítenie, anélkül, hogy a bölcselkedés felé elcsúszott, abban elveszett volna. Egész életében csábította India, csábította, de semmi több, nagy szerencséjére, mert ha végzetes metamorfózisként végül szemére hályogot vetve megbabonázta volna, le kellett volna mondania arról a rá nagyon is jellemző kiváltságról, hogy eggyel több, a bölcsességhez vezető, ugyanakkor annak mélyen ellenszegülő lelki hibát birtokoljon. A Védanta, a buddhizmus – micsoda szerencsétlenség, ha megízlelte volna! Elhagyta volna tehetségét, átlagon felüli képességeit. A felszabadulás, mint írót megsemmisítette volna: nincs több „életvihar”, több gyötrelem, hőstett. Mert nem ereszkedett le semmiféle üdvösség-formulához, semmiféle sugallat-látszathoz, társasága ezért oly izgató. Semmit nem kínál nekünk, ő az, aki, nem rendelkezik egy derű-recepttel sem, úgy folytatja, halad előre puhatolva, mintha épp most kezdené. És elfogad minket, feltéve, hogy úgyszintén nem ajánlunk neki semmit. Még egyszer mondom, egy nem-bölcs, egy kívülálló nem-bölcs. Megdöbbentő, hogy nem roppant össze ekkora intenzitástól. Az ő erőssége, igaz, nem olyan, mint azok az esetlegesek, ingadozóak, amelyek hirtelen csapásokban nyilvánulnak meg, hanem: állandó, töretlen, önmagában rejlő és önmagára támaszkodó, erőssége a kimeríthetetlen bizonytalanság, a hittudósok nyelvéből kölcsönzött kifejezéssel élve – a „lenni erőssége” – az egyetlen, amelyik érdemes arra, hogy szép sikert arasson.

Juhász Katalin fordítása

Lap tetejére