Gaál József - Michaux


Első találkozásom Michaux-val – 1976-ban, 16 évesen – Brassai Picasso könyvében történt. Picasso rendkívüli hatása mellett – aki mindig szellemes és sziporkázó – feltűnt Michaux különvéleménye. Brassai érezte a költő-festő megjegyzéseinek jelentőségét, ezért pontosan feljegyezte: „Én sem látok a fiatalok között olyan formátumú rajzolót, mint Picasso, a színeknek olyan mesterét, mint Matisse vagy Braque. De talán nem is ugyanazt akarjuk, nem is ugyanarra törekszünk. Picasso kétségtelenül zseniális, de az ő »szörnyetegei« már nem nyugtalanítanak bennünket. Másféle szörnyetegeket keresünk, másféle utakon. Az »utódlás« kérdése talán csakugyan felvetődik, de nem így. ” A további beszélgetés során Michaux bevallja, hogy mostanában csak fest, mert a költészet néma, a szó csak utalás. „Amit két kezével csinál meg az ember, eleven marad, valóságosan, kétségbevonhatatlanul létezik. Ezért festek mostanában .” Brassai nem válaszol. Ekkora ellentmondásra már nem lehet mit mondani. Michaux festészete minden, csak nem megfogható. Vízió, gomolygó káprázat. Szörnyei valóban mások, mert nincs mitológiai múltjuk, az ábrázolhatatlan félelmeket teremti meg. Michaux 1943 őszén mondja ezt, s szörnyetegeit már valóságosnak érzi, mert a háború az öngyötrő vízióknak „tapintható testet” ad. Nagy hatással van rá Picasso, de nem szippantja be őt ez a nagy egyéniség. Kívülről vizsgálgatja, nem engedi, hogy a „nagy mutatványos” bekebelezze.

Az első festményt tőle Herbert Read modern festészetről írt könyvében találtam. Későbbi munka ez, már az ötvenes években készült. Minden ecsetvonásában van valami antropomorf áttűnés, az időtlen jel és a pillanatnyiság izgágasága. Nem robban, mint Wols, de nem is meditatív kalligráfia. Herbert Read véleménye nem elégített ki. Két mondat jutott Michaux-nak. A könyvben bemutatott kép dinamikus ecsetrajz, amelyben már nehezen fedezhető fel figurális elem, de mégsem sorolhatjuk az absztrakt expresszionizmushoz. A szertelennek tűnő ecsetvonások mögött élő, küzdő vegetáció rejlik. Michaux világlátására nagy hatással volt távol-keleti utazása, foglalkozott az ottani kalligrafikus festészettel, de nem tartozik az „orientalista” gesztusfestőkhöz. Keleten örök jeleket csinálnak, szertartásosan, ünnepi alkalmakra, kevés olyan ecsetrajzot találunk, amely olyan indulatos lenne, mint Michaux munkái. Herbert Read túlhangsúlyozza az absztrakciót, nem véletlen, hiszen könyve 1959-ben jelent meg, az absztrakt festészet virágzásának idején. Marc Tobey festészetével rokonítja Michaux-t, pedig Tobey világából hiányzik a látomás és vízió, külső motívumok alapján dolgozik. Inkább André Masson világával rokon, organikus vonalakból kibomló képépítő módszere, hibrid lényei és magánmitológiája hasonló látásmódról tanúskodnak.

Antikváriumokban, könyvtárakban kutatva ismertem meg munkáit, korszakait. Először Michaux torz fejeit, mállékony maszkjait fedeztem fel. A fáradt lélek látomás-pofái. Hasonlónak éreztem Dubuffet nagy bamba arcaihoz, de belőlük hiányzik a démoni kihívás. Tóth Menyhért éterinek tűnő, nagy világító fejeiben a szenvedés általi megtisztulás fejeződik ki, mégis találtam bennük valami rokonságot Michauxfejeivel. A panteista világképpel megáldott festő tömör, szinte a csonkaságig torzított emberábrázolása egy gyötrődő lélek vallomása. Tóth Menyhért lassú, érlelődő rétegfestéssel jutott el ilyen tömörségig, Michaux a pillanatnyi ráébredés, a gyors improvizálás által „találta” meg groteszk alakzatait. A megtisztulás reményében mindketten túlhajszolták, lecsupaszították a formát és a színt. Vajda Lajos a nehézveretű bizánci kódexek kubizmusától jutott el az örvénylő képekig. Nála a konstrukció állandó, a legzaklatottabb, már-már foszló formáiban is jelen van még a szerkezet. Michaux az állandóan változó – képződő és elenyésző – lázas fantomképekkel kezdte a festészetet. Szerkezetes megfogalmazást – furcsa módon – a meszkalin hatása által alakított ki. A kábítószer általi túlhajszoltság nem a bomlást idézte elő benne, hanem a tisztánlátás eufóriáját. Számomra Vajda Lajos Ezüst gnóm -ja, vagy meggyötört ikonfejei hasonló világot mutatnak Michaux elúszó fejeivel. Mindhárman az üresség pereméhez értek, ahol a valóság szétfoszlik, vagy elnyeli azt egy sötéten tündöklő örvény. Szabó Lajos filozófus – az írással felhagyva – a kalligráfia felől közelítve jutott el a megvilágosodott lélek nyugodt ritmusához. Munkái szufi monogramokhoz hasonlóak, energikusak, de lágyan ívelő testetlen vonalak. Negatív energiák, ütközések nincsenek a munkákban, pedig Szabó Lajos megjárta Auschwitz poklát. Az állandó koncentráció és gyakorlás által letisztult, fénylő kalligráfiákat hozott létre. Egy olyan képírói rutint alakított ki, amely az érzelmeket szeizmográf pontossággal megjeleníti, ugyanakkor a végeredmény egyetemes, kozmikus jel, amely letisztultságával feloldja a személyes érzelmeket. Olyan sűrítmények, amiből már nem lehet elvenni, vagy hozzáadni. Furcsa módon Michaux-nál ilyen egyszerű és meditatív rajzokat inkább figurális ábrázolásainál találunk. Az ötvenes évek elején készített tusrajzain lágyan ívelő vonalakkal megidézett alakjai nagyon hasonlítanak a szibériai sziklarajzok vadászó embereire.

Három nagy festő rejlik benne. Az első, a lágy, omlékony vízfestmények szerzője. Már az első stádiumban ráébred arra, hogy a képnek saját valósága van. Az elkészült mű leválik az alkotóról, ezután már nem léphet be a világába. Nincs olyan műalkotás, amelyben valamilyen disszonancia – feszültség, hiány – ne lenne. A teljesség illúziója után, az utalások szövevényessége jön, amely a homályos utalások diabolikus világába vezet. Ezt felismerve a bizonytalanság láncreakcióira bízva magát, munkái a kételkedés, a keresés és az őszinte rácsodálkozás szellemében fogannak. Michaux első munkáinál az őskori barlangfestmények és a keresztény pokol groteszk panoptikuma elegyedik. Munkássága az ellentmondások dialektikája által fejlődik. Gnosztikus világlátásában a rossz, a véletlen és a kiszámíthatatlan, a fő hajtóerő. A hit keresésének egyik legnehezebb módját kapja, mert amikor valaki a hiábavalóságot ilyen görcsösen hirdeti, nagyon éhezik a bizonyosságra. Michaux már a kezdő lépéseknél hangoztatja, hogy az út nem vezet sehová. De mégis elindul. Bosch, Goya vagy akár Jarry, Artaud utóda. Képei, versei küzdőterek. A fantomizmus mestere, ahol a középkor szörnyei és archetipikus jelképei összeolvadnak egy individuális bestiáriummá. Már a kezdeteknél végletekig fokozza abszurd világlátását. Michaux figuráiban állandó a bomlás, az átalakulás, gomolygó gesztusaiban a koraközépkori freskó- és kódexfigurák stilizáltsága oldódik fel. A bizonytalanságban lebegő figurák egyszerre fejezik ki a testetlenség utáni vágyat és a testhez való görcsös ragaszkodást. Néha úgy érezzük, mintha kozmikus, démoni lényt ábrázolna, máskor a fájdalomtól eltorzult testet, lüktető zsigereket idézi elénk. Felsejlenek előttünk az archaikus mítoszok hibrid lényei, vagy a középkori haláltánc karneválszerű, csúfolódó alakjai. Groteszk figurái nehezen értelmezhetőek, szinte felfoghatatlanok, mert a festő heves gesztusai szétszabdalják, vagy egy zaklatott ornamentika elnyeli őket. Írásaiban is irracionális világot teremt, de túlzásaiban még rejlik valami játékosság. Groteszk magánmitológiát hoz létre, epigramma rövidségű abszurd történeteket ír, amelyet Italo Calvino, a nagy olasz mesélő is példaként emleget tömörsége miatt. Michauxgroteszkjeiben – bármennyire nevetségesek is – ott lapul a félelem, az apokaliptikus kétségbeesés. Mint utazó, külső szemlélőként számol be vízióiról, szenvtelen tudósítása még fokozza a szövegek abszurditását. Bizarr és kegyetlen világot idéz meg festményeiben is. Szörnyei az ösztönöktől irányított és az ösztönöknek kiszolgáltatott ember torz maszkjai. Übü papa utódai, de Michaux figuráiban nincs társadalomkritika. Isten által elhagyott világot vetít elénk. Az elégedetlenséget és hiányt mint negatív próféciát sulykolják írásai, képei. Figurái önmagukat nyomorítják meg, saját létük ellen fordulnak. A lét elviselhetetlenségének kifejezői. Jarry abszurdjaihoz hasonlítanak az emanglonok, hákországiak és egyéb képzeletbeli lények bemutatása, de más verseiben a kétségbeesett hangvétel inkább Antonin Artaud önostorozó, tragikus világlátását idézi. Egy morál nélküli világot teremt, ahol gyilkos ösztönök kormányoznak. Irracionális világképét az első világháború utáni kiábrándultság is alakítja. A dadaistákhoz és szürrealistákhoz hasonlóan egy szabad, minden kötöttségtől mentes költői és képi nyelvezetet hoz létre. Az iskolateremtő irányzatok nem vonzzák, politikai, vallási és más ideológiai eszmékkel szemben bizalmatlan. A szürrealisták polgárpukkasztása sem érdekli, pedig Paul Klee, Max Ernst és Giorgio de Chirico munkáinak hatására kezd el festeni 1926-ban. A mindig elégedetlen Michaux egyedül halad a homályba, úgy érzi, igazi mélységekbe csak magányosan juthat el. Mindent, ami a huszadik század költői és festészeti technikai újítása szabadon felhasznál, kipróbál munkáiban. Csinál frottázsképeket, használja a csorgatást, szabadon keveri a különböző festészeti technikákat. Néhány francia művészettörténész kiemeli érdemei közül, hogy a szürrealista automatizmust vitte végig a legkövetkezetesebben. Alkotómódszerében a véletlennek valóban óriási szerepe van. Az automatizmus – a belső modellre figyelés vezeti már az első pillanatokban. Nem épít ki magának konstrukciós sémát, lemond a biztonságot adó szerkezetről. Nem küzd az egyéni sémáért, mert tudja, hogy később saját beidegződései ellen kell küzdenie, ezért mindig a kaotikus alapból bontja ki formáit. Legtöbb munkája vízfestmény, a gyors alakításhoz, improvizáláshoz legalkalmasabb eszköz. Az abszurd víziókat felszínre hozó művésznek rá kell döbbennie, hogy a valóság minden bizarr álmon túltesz. A közömbös univerzum, az elvont idegenségben létező művészet egy derűs sziget ahhoz a szörnyű apokalipszishez képest, amit a rideg, számító ember hoz létre. A második világháború szörnyűségeinek hatására hangvétele elkomorul.

1950 után az akvarell puhaságát felváltja a fekete tus használata, a színfoltok már csak háttérként szerepelnek a munkákon. A groteszk világ feloldódik, a figurák egyéni létüket elhagyva magatehetetlenül sodródnak. Kiábrándultsága az elvont képi világ felé hajtja. Indulatait ritmusokba, építő-romboló örvényekbe oltja. A determináló szerkezetesség megkerülésével bizonytalanságot sugalló, de mégis többrétegű jelentéssel bíró forma-masszákat hoz létre. A felületen teret nem ábrázol, a tér a belső formai kapcsolódások által szerveződnek. Ez a köztes állapot Michaux igazi világa, a megszervezettség hiánya által jut el a belső ősképekhez. A véletlenben és az automatizmusban bízva olyan jeleket hoz létre, amelyek az élő és az élettelen világot kapcsolják össze. A világ állandó fejlődését és bomlását jeleníti meg, kifejezve a teljesség utáni vágyat és a teljesség hiányát. A bizonytalanságban tartott képek a mikro- és a makrovilágban egyaránt elhelyezhetőek. Az egyéni karaktereket beolvasztva, az egyéni sorson túllépve már csak a világ ritmusára lesz érzékeny, amely elnyeli a fájdalmakat. Abban bízva, hogy az örvények és áramlások feloldják a gyötrődéseket, kínlódásokat, átlép az absztrakció világába. Mintha a formák forrásához akarna eljutni, a formátlanság mögé tekintve megtalálni az egyetlen ősformát, energiát. A menekülés és a megtisztulás vágya egy új világot teremt. Ugyanazt a motorikus, ritmusképző energiát használja, amellyel a különös antivilágot teremtette. Az absztrakt képek mellett a prehistorikus művészet elvont emberábrázolása által inspirált ecsetrajzokat is készít. Formavilága letisztul, a keleti kalligráfia könnyedsége, jelképessége nagy hatással van rá. Ebben az időben versei is letisztulnak, lázadása himnikus panasszá szelídül, a háború keserű tapasztalatai erős nyomot hagynak költészetében.

Harmadik nagy korszaka, amely a belső kitörések és vibrációk gesztusképei után következik, a meszkalin hatására jön létre. A meszkalin-rajzok nem csak technikában, hanem stílusában, felfogásában is változást hoztak Michaux munkásságában. A változás pszichikai jellegű, motorikus, ideges kézjegyek által egy új világot, új látásmódot teremt. Tárgynélküli struktúrák képződnek, melyek a való világot tükrözik, az univerzum esszenciális szerkezetét fejezik ki. A rajzokon mikroszkopikus részletek vannak, megjelenik a centrum, tengely és a kristályos rendszer. A kábítószerek általi tudatállapot változások megtanították arra, hogy az úgynevezett „normális tudat” nem más, mint a társadalmi léthez idomult kényszerállapot. Ez a beavatottság egyszerre adja a szabadság mámorát és a viszonylagosság érzete általi szorongást. Alkotómódszere alapvetően nem változott, de mégis eljutott a szintézisteremtésig, mert megkonstruált rajzaiban az univerzum mozgása és a lélek finom rezdülése egyaránt érvényesül. Mintha a tudattalan sokkal építőbb jellegű lenne, mint a tudatos, legalábbis Michaux utazása ezt igazolja. A mélyrétegekben megbújik egy szerkezet, amit a tudatos csak kihasznál, a jobbik esetben tovább épít. Ezt a motorikus, ritmusképző energiát használja már a kezdetektől fogva, amely irracionális alkotómódszer, de egyben a természettel való kapcsolatot is biztosítja.

Nálunk, ha költőként mutatják be, rajzait, festményeit éppen csak megemlítik. Nyugodjék lázadásban című kötetét már rajzai, és festményei ismeretében olvashattam. Epigramma terjedelmű groteszk eposzai, Plume történetei, hákországi utazásai ugyanolyan tömörek és sejtelmesek, mint rajzai, festményei. Látomásait Kafkához is hasonlítják. Kafka szorongásai a falanszterbe szorított ember magatehetetlensége. Nála a világ egy kibogozhatatlan szövődmény, démoni rend irányítja a világot. Michaux zaklatott lázadó, kis túlzással a héroszi elégedetlenséget is felfedezhetjük benne. Nemet mond minden mechanikus rendre, az élet hiábavalóságáról próféciál, hogy így idézze meg az isteneket. Lecsupaszítja a világot, a kopár sivatagon túljutva már csak egy örvényt talál, egy vákuumot, amin túl már nem léphet...

Festőként általában az art informel képviselőjének tekintik, mások az automatizmus nagy mesterét látják benne, pedig a mítikus világérzet az alapja minden munkájának, archaikus stílusa besorolhatatlan, az általa felvett avantgarde stílusformáknak és szerepeknek igazából nincs jelentőségük. A tragikus-mítikus világlátás minden munkáján kitüremkedik.

Művei nem ábrázoló jellegűek, a nézőt rákényszerítik az antropomorf képzelgésre. Olyan képek, amelyek írnak – inkább monológok, csapongások, szabad áramlások – s nem építenek. Jelek, melyek nyitottak ezernyi értelmezés irányába. Egymáshoz hasonlatosak, de jelentésük ellentétes. A pillanat kegyelme varázsolja elő. Szilárdság nélküli omlékony formák, a csapongó elme kalandjai párosulnak az önleleplezés szigorával.

A tasizmus elődjének is nevezik. Ez igaz, de víziójellege és antropomorfizmusa által inkább több az utódoknál. A foltok nem maradnak önmagukat reprezentáló jelek. Szabad átjárást enged az absztrakció és a figurativitás között. Vízfestményeinél az elúszó homályból sejlenek fel a figurák. A tisztán, keményen kirajzolódó fekete tusrajzainál még tovább fokozódik a talány, mert figuravariánsok egész hada jelenik meg.

Michaux nem absztrahál, hanem az alaktalan masszából bontja ki – vagy inkább sejteti – belső káprázatának panoptikumát. Minden munkája fellobbanás, majd mindent elégető tűz. Örök árapály. Apokaliptikus örvényeket idéz meg, a kozmikus fejlődést és rombolást, a ziháló lélegzést, az érzelmek hullámzását közös jellé redukálja. Formátlan útja egyszerre a szubjektum diadala és a mitikus világfelfogás visszahódítása.

 

Az írás Henri Michaux születésének 100. évfordulójára készült.